2015. július 23., csütörtök

1 fejezet..


Iszonyat sokat kellet várnotok az első részre, és mit ne mondjak nem lett túl hosszú, de az összes rész ilyen terjedelmű lesz. Jó olvasást.
UI: Sok negatív véleményt kaptam, hogy ez gy kicsit lehetetlen. Igen, az! Az alapja a dolgoknak nem életszerű, de ez az én blogom és ilyennek álmodtam meg. Nem kötelező olvasni. Csók Angyal!


Éreztem, hogy minden mozdulatom sokkal lassabb, mint eddig bármikor. Lassan leemeltem magamról a takarót és letettem a csupasz lábam a hideg csempére. Nem néztem anyára, de tudtam, hogy engem bámul. Igyekeztem nem rá nézni. Felálltam és elindultam a fürdő felé. Átkeltem az egész szobán, ahol rajtam kívül még egy öreg néni feküdt. Kedves öregasszonynak tűnt, rám mosolygott, pont úgy, mint dédmamám anno. Tekintetemet újra a célra szegeztem, ami a mosdó ajtaja volt. Éreztem, hogy anya két lépéssel mögöttem van.
Lenyomtam a kilincset és benyitottam. Tükörre volt szükségem, tudnom kellett, hogy nézek ki. Nem a hajam egyenessége érdekelt és nem az elkenődött sminkem, azokat pont leszartam.
A fejem körbe volt kötve fáslival, és a fülemen vattakorongok voltak. Legszívesebben az öklömet a tükörképembe vágtam volna, de nem örültem meg teljesen. Fájt magamra pillantanom, fájt beismernem, hogy valami nagyon nincs rendben velem és, hogy amit tettem hülyeség volt. Megfordultam és anyával találtam szemben magam. Ránéztem és láttam a sajnálatot a szemében, térdre akartam rogyni, de erősnek kellett maradnom, be kellett bizonyítanom magamnak, hogy képes vagyok még józanul gondolkozni. Mély levegőt vettem és kihúztam magam. Ezen már nem tudok változtatni, ami történt megtörtént. Kikerülve anyát visszasétáltam az ágyamhoz és visszaültem rá. Újra a plafont néztem, nem gondolkoztam csak bámultam ki a fejemből s vártam mikor teszi meg az első lépést. Hamarabb következett be, mint gondoltam. Kezét a tenyerembe tette és gyengéden megszorította azt. Felültem és kérdően pillantottam rá. Kezemmel utánoztam az írást, ezzel utánozva, hogy írja le mit akar.
Elkezdett a táskájába turkálni, majd kivett belőle egy üres borítékot és egy tollat. Az éjjeliszekrényhez és elkezdett körmölni. Miután befejezte a kezembe nyomta a borítékot.
"El kell mennünk az orvosodhoz. Öltözz fel és menjünk át a másik épületbe, jó?"
Agyamba lejátszódott, hogy összegyűröm a lapot és a fejéhez vágom. Legszívesebben kizavartam volna a szobából, ránéztem és csak rossz dolgok jutottak eszembe. Részben őt is hibáztattam a dolgokét, kiállhatott volna értem vagy legalább magáért és akkor nem kellene egy kórházi szobába lennünk. De inkább lenyeltem azt a keserű ízt, ami feltört a gyomromból és úgy tettem, ahogy mondta. A széke alatt volt egy sport táska, amiben néhány ruhadarabom volt belegyűrve. Kivettem a legfelső darabokat és magamra cibáltam őket, a póló bele akadt a kötésembe, ami miatt egy kicsit elhúzódott az amúgy rövidnek szánt öltözködésem, de még így is sikerült rekordot döntenem az eddigi időimhez képest.
Kicsit még mindig kábultam indultam el a folyosó irányába. Jártam már itt és tudtam, hogy ez nem ilyen csendes hely. Itt mindig folyik az élet, egyik ember a másik hátán, az ápolónők pletykálkodásaik, vagy csak egy öreg bácsi unott kis meséje, de valami mindig megtölti az adott emeletet. Most azonban síri csend uralkodott a folyosón. Éreztem az emberek szúrós tekintetét, ahogy elhaladtam mellettük és bár nem hallottam a hangjukat mégis pontosan tudtam mire gondolnak. Úgy éreztem mindenki tudja mit tettem és elítélnek. Elítélnek, bár nem ismernek, és nem tudják mi miatt tettem azt, amit tettem. Mikor a gondolataim már az őrület peremére sodortak a lábaim egy pillanatra feladták a szolgálatot. A pillanat töredéke volt csak, de anyámnak feltűnt és ujjait ujjaim köre fogta, amit én egy jól irányzott mozdulattal vissza is utasítottam. Erőt vettem magamon és emelt fővel sétáltam el a doktorom szobájáig.
Életemben nem láttam még ezt az orvost a kórházban, pedig már volt alkalmam ide kerülni, nem is egyszer. Nem egy ilyen orvosra számítottam, valahogy bennem élt az a tudat, hogy az orvosom egy ötvenpluszos kopaszodó szemüveges öregember, akinek nem sokkal lehet jobb a hallása, mint az enyém, de tévedtem. Az íróasztal mögött egy fiatal doktornő ült. Letöröltem a döbbenetet a képes részemről és leültem a vele szembe lévő székre, anya pedig mellém állt. Csak annyit tudtam kivenni, hogy köszön, de a többi szót nem tudtam leolvasni a szájáról. Felállt és közelebb jött. Lecsavarta a fejemről a kötést és a fülemtől elvette a gézlapokat. Valami furcsa berendezéssel bele nézett majd visszaült a székbe, a fejemet pedig szabadon hagyta. Újra beszélni kezdet, amire anya valamiért dühösen reagált. Frusztráló volt tudni, hogy róla van szó, de mégse tudom, hogy miről is van pontosan szó. Még egy darabig néztem őket, ahogy szinte már veszekednek, majd az asztalra csaptam. Mindenki elhallgatott és rám nézett, elmosolyodtam és áthajolva a doktornő asztalán elvettem a jegyzettömböt és egy tollat előle. Visszaültem és elkezdtem írni.
„ Lehetőleg írásban kommunikáljanak, mert tudni szeretném, mi is van velem. Nagyon köszönöm.„
A jegyzettömböt az orvos kezébe nyomtam és vártam a reakcióját. Kicsit furának érezte a dolgot, de megtette, amit kértem tőle. Hosszú ideig írta a dolgokat. Egy idő után szinte megijedtem, hogy egy kész regényt kell elolvasnom. Hosszú percek után, de a jegyzettömb újra az én kezem között volt. Az a tény igaz, amit az orvosokról mondanak, miszerint, egy orvos se tud szépen írni.
„ Édesanyáddal éppen arról beszéltünk, hogy nem tenne túl jót visszamenni a régi közegbe. Egy hatalmas sokk ért, azért tetted, amit tettél és az lenne neked a legmegfelelőbb, ha egy kis időre bent maradnál a kórházba és feldolgoznád a tettedet és annak következményeit. A füledben megsérültek a porcok, ami miatt súlyosabb a sérülés, mint amilyenre számítottunk, de a fül regenerálódik. Még ha csak kis mértékben is, de van esély, hogy nem veszted el a hallásodat. Lehet évekbe telik, de ha a füled nem hagy cserben, akkor minimálisan hallani fogsz. Anyukád szerint nem kell bent maradnod, haza akar vinni. Ne felejtsd el Szofia ez a te döntésed. Nem muszáj haza menned, ha bent maradsz akkor egy hónapig bekerülsz a E épületbe ahol segítenek neked. Én ezt ajánlanám, de neked kell döntened, te tudod mennyire vagy kész szembenézni a világgal.”
Végre valaki akinek van véleménye. Tetszett, hogy nem értett egyet az anyámmal, bármit megtettem volna, hogy ne kelljen látnom őket. Régen megpróbáltam elszökni is, de kicsi voltam és nem tudtam volna mit kezdeni magammal. Most viszont ha bent maradok, nem jöhetnek még a közelembe se, ha én nem akarom látni őket. Nem is kell jobb, nem vágyom másra, mint egyedül lenni, amit így meg is tudok oldani, még ha csak egy rövidke hónapra is. Érte nyúltam a tollért és ráfirkantottam a válaszomat a lapra.

"Itt maradok!"