Apa nem mindig volt ilyen. Sose vizsgáltatta ki magát, de utána olvastam. Egyszer olyan, mint egy vadállat, máskor pedig, mint egy szelíd kismacska. Ez a skizofrénia tünete. Nővérem volt az aki tudta szabályozni a dolgokat. Ha ő kiment és beszélt vele minden rendbe jött, mint egy fegyver tudtuk használni, a vadállat ellen. De elvégezte a gimnáziumot és kiment az államokba ösztöndíjjal. Attól a naptól kezdve, hogy felült a repülőre alig jön elő apám remélhetőleg eredeti énje.
Tegnapi napig bírtam a dolgokat. Nem volt négy óra mikor felkelt. A fejhallgatóm már a fejem mellé volt készítve, nem most volt az első ilyen hétvégém. Komásan tettem a fejemre a fejhallgatót és kapcsoltam be a zenét az mp3-on. Átlagos hangon szólt, ami nem volt olyan hangos, mint apám önsajnálata. Max erőre vettem és átfordultam a másik oldalamra. Hiába gondoltam a dalszövegre, vagy bármi másra, mégis az ő hangja visszhangzott a fejembe. "Itthon is folyton én vagyok a hibás, a munkába is." "Szerinted, milyen érzés látni, hogy ők milyen ruhákban járnak?" "A főnök folyamatosan terrorizál!" Felhúztam a lábaimat és magzat pózba próbáltam álomba ringatni magam. Jobbra-balra. Jobbra-balra. "Nem csináltok semmit!" Az ujjaimat tördeltem, majd a fejemre szorítottam a fejhallgatót, de mind hiába. "Mindent nekem kell csinálnom?" És eljött az idegösszeomlásom. Elhajítottam a mp3-at a szoba másik végébe. Körbe néztem és kerestem valami éles tárgyat, bármit amivel kiolthatom az életemet. Abban a pillanatban egy cérnadarabbal képes lettem volna megfojtani magam. Nem viccelek, csak a vágy lebegett a szemem előtt, hogy ha egyszer meghalok csend lesz. Síri csend. Vágyakoztam a csend iránt. Felálltam és körbe sétáltam a szobámban. Mindig rend volt a szobámban. Betti, mindig rászólt ha kint hagytam a ruhámat, vagy nem pakoltam el a könyveimet, de már nem tud rám szólni, én pedig túl lusta vagyok, hogy oda figyeljek az ilyenekre. Akkor rendetlenség volt, hogy már szinte rendnek számított, sajátos módján. A szennyes ruháim egy kupacba gyűrve hevertek az ágyam sarkába. Az íróasztalomon üres üdítős dobozok és papír fecnik hevertek, melytől már nem lehetett látni magát az asztalt. Találtam egy vajkenő kést, amit erősen a csuklómhoz szorítottam. Mély levegőt vettem és teljes erőmből meghúztam. Legalábbis azt hittem, hogy teljes erőmből. Nem, hogy nem ért eret a vágás, de el se vágta a kezem. A vágyat miszerint csendet akarok legyűrte a halál iránti félelmem. Na szép, ennyit a bátorságomról. Bemásztam Betti ágyába és a mellkasomhoz szorítottam a lábaimat. Már a csendben is az ő hangját hallottam, szinte láttam magam előtt, ahogy mutogatja a falon, hogy, mi, merre, hány méter. Elkapott a hányinger.
- Nem! Nem! Nem! Csendet akarok! - üvöltöttem, de az én hangom az övéhez képest elenyésző volt.
Le akartam szakítani a fülemet a helyemről, azt gondoltam, hogy ennél a süketség is jobb. A szemem a szekrény tetején álló vázára tévedt amiben papírrózsák voltak hurkapálcikára felszúrva. Nem gondolkoztam, csak cselekedtem. Megfogtam két rózsát és leszedtem őket a hurkapálcikákról. Szaporán lélegeztem, nem tudtam mit fogok érezni, de az egy kicsit megnyugtatott, hogy nem fogok meghalni, de mégse hallom soha többet ezeket a mondatokat. Két kezemmel a fülemhez érintettem a fadarabokat és egy gyors mozdulattal a lehető legnagyobb sérülést okoztam a fülemben. A fájdalom megtöltötte az egész fejemet. Sípolt és zengett az egész világ körülöttem. Eldobtam a pálcákat és a fülemre szorítottam a kezem. Térdre ereszkedtem és izzó homlokomat a padlóhoz nyomtam. Apró ujjaim közül, friss meleg vér folyt ki. Éreztem, hogy a szememből is kicsordult egy könnycsepp amit még sok másik követett. Mégis mi a francot csináltam? Utána már mindent más fényben láttam. Orbitális hülyének gondoltam magam, aki nem hall semmit. Nem sok esélyt láttam rá, hogy apa befogta a száját, tehát sikerült a merénylet. Megsüketítettem saját magam. A fájdalomtól alig tudtam felállni, de nagy nehezen sikerült a testemet a lábaim felé pakolni. Jobb kezemmel a székembe kapaszkodva indultam meg az ajtó felé. Bal kezemmel a fülemet szorítottam és igyekeztem nem arra gondolni, hogy valószínűleg most folyik végig a karomon a saját vérem.
Mind a ketten engem bámultak. Anya ájulás szélén járhatott, félre lökte apámat és hozzám sietett. Talán ez volt az első, hogy képes volt ellökni apát. Ez kellett, ahhoz, hogy a lábára tudjon állni. Még be is szóltam volna neki, ha a fejem nem akart volna szétrobbanni. Nagyon halkan hallottam, ahogy apának azt kiabálja hívjon mentőt. A szemébe néztem és annyit mondtam neki. Csend van.
A következő pillanatban már a kórházban voltam. Nem emlékeztem semmire, a mondat után. Hogy csak a sokk miatt, vagy sikerült el is ájulnom azt nem tudom.
Egy kórházi ágyon feküdtem. A fejem körbe tekerték valami gézzel. Viszonylag hamar összetettem a darabkákat. Fejemet a párnához szorítottam és igyekeztem jó dolgokra gondolni. Csak a fájdalomra tudtam gondolni, a fájdalomra, amit akkor éreztem. Most nem fájt semmim, szokatlanul jól voltam az eseményekhez képest.
Hosszú ideig csak bámultam a plafont, találtam egy igen érdekes repedést, amit hosszú percekig bámultam. Anya hajolt a fejem felé, ezzel eltakarva a repedésemet.
Rám mosolygott és megszólalt, de hiába, nem hallottam semmit se. Jobb kezemmel a fülemhez nyúltam. Megszólalhattam volna, de nem tudtam. A lelkem nem volt képes rá, ha megszólalok és nem hallom a saját hangom, teljesen megörülök.
Hát így vesztettem el a hallásomat és a hangomat is. Bele se gondoltam abba, hogy ezzel miket dobok el magamtól.
