1 fejezet..

Iszonyat sokat kellet várnotok az első részre, és mit ne mondjak nem lett túl hosszú, de az összes rész ilyen terjedelmű lesz. Jó olvasást.
UI: Sok negatív véleményt kaptam, hogy ez gy kicsit lehetetlen. Igen, az! Az alapja a dolgoknak nem életszerű, de ez az én blogom és ilyennek álmodtam meg. Nem kötelező olvasni. Csók Angyal!

Éreztem, hogy minden mozdulatom sokkal lassabb, mint eddig bármikor. Lassan leemeltem magamról a takarót és letettem a csupasz lábam a hideg csempére. Nem néztem anyára, de tudtam, hogy engem bámul. Igyekeztem nem rá nézni. Felálltam és elindultam a fürdő felé. Átkeltem az egész szobán, ahol rajtam kívül még egy öreg néni feküdt. Kedves öregasszonynak tűnt, rám mosolygott, pont úgy, mint dédmamám anno. Tekintetemet újra a célra szegeztem, ami a mosdó ajtaja volt. Éreztem, hogy anya két lépéssel mögöttem van.
Lenyomtam a kilincset és benyitottam. Tükörre volt szükségem, tudnom kellett, hogy nézek ki. Nem a hajam egyenessége érdekelt és nem az elkenődött sminkem, azokat pont leszartam.
A fejem körbe volt kötve fáslival, és a fülemen vattakorongok voltak. Legszívesebben az öklömet a tükörképembe vágtam volna, de nem örültem meg teljesen. Fájt magamra pillantanom, fájt beismernem, hogy valami nagyon nincs rendben velem és, hogy amit tettem hülyeség volt. Megfordultam és anyával találtam szemben magam. Ránéztem és láttam a sajnálatot a szemében, térdre akartam rogyni, de erősnek kellett maradnom, be kellett bizonyítanom magamnak, hogy képes vagyok még józanul gondolkozni. Mély levegőt vettem és kihúztam magam. Ezen már nem tudok változtatni, ami történt megtörtént. Kikerülve anyát visszasétáltam az ágyamhoz és visszaültem rá. Újra a plafont néztem, nem gondolkoztam csak bámultam ki a fejemből s vártam mikor teszi meg az első lépést. Hamarabb következett be, mint gondoltam. Kezét a tenyerembe tette és gyengéden megszorította azt. Felültem és kérdően pillantottam rá. Kezemmel utánoztam az írást, ezzel utánozva, hogy írja le mit akar.
Elkezdett a táskájába turkálni, majd kivett belőle egy üres borítékot és egy tollat. Az éjjeliszekrényhez és elkezdett körmölni. Miután befejezte a kezembe nyomta a borítékot.

"El kell mennünk az orvosodhoz. Öltözz fel és menjünk át a másik épületbe, jó?"

Agyamba lejátszódott, hogy összegyűröm a lapot és a fejéhez vágom. Legszívesebben kizavartam volna a szobából, ránéztem és csak rossz dolgok jutottak eszembe. Részben őt is hibáztattam a dolgokét, kiállhatott volna értem vagy legalább magáért és akkor nem kellene egy kórházi szobába lennünk. De inkább lenyeltem azt a keserű ízt, ami feltört a gyomromból és úgy tettem, ahogy mondta. A széke alatt volt egy sport táska, amiben néhány ruhadarabom volt belegyűrve. Kivettem a legfelső darabokat és magamra cibáltam őket, a póló bele akadt a kötésembe, ami miatt egy kicsit elhúzódott az amúgy rövidnek szánt öltözködésem, de még így is sikerült rekordot döntenem az eddigi időimhez képest.
Kicsit még mindig kábultam indultam el a folyosó irányába. Jártam már itt és tudtam, hogy ez nem ilyen csendes hely. Itt mindig folyik az élet, egyik ember a másik hátán, az ápolónők pletykálkodásaik, vagy csak egy öreg bácsi unott kis meséje, de valami mindig megtölti az adott emeletet. Most azonban síri csend uralkodott a folyosón. Éreztem az emberek szúrós tekintetét, ahogy elhaladtam mellettük és bár nem hallottam a hangjukat mégis pontosan tudtam mire gondolnak. Úgy éreztem mindenki tudja mit tettem és elítélnek. Elítélnek, bár nem ismernek, és nem tudják mi miatt tettem azt, amit tettem. Mikor a gondolataim már az őrület peremére sodortak a lábaim egy pillanatra feladták a szolgálatot. A pillanat töredéke volt csak, de anyámnak feltűnt és ujjait ujjaim köre fogta, amit én egy jól irányzott mozdulattal vissza is utasítottam. Erőt vettem magamon és emelt fővel sétáltam el a doktorom szobájáig.
Életemben nem láttam még ezt az orvost a kórházban, pedig már volt alkalmam ide kerülni, nem is egyszer. Nem egy ilyen orvosra számítottam, valahogy bennem élt az a tudat, hogy az orvosom egy ötvenpluszos kopaszodó szemüveges öregember, akinek nem sokkal lehet jobb a hallása, mint az enyém, de tévedtem. Az íróasztal mögött egy fiatal doktornő ült. Letöröltem a döbbenetet a képes részemről és leültem a vele szembe lévő székre, anya pedig mellém állt. Csak annyit tudtam kivenni, hogy köszön, de a többi szót nem tudtam leolvasni a szájáról. Felállt és közelebb jött. Lecsavarta a fejemről a kötést és a fülemtől elvette a gézlapokat. Valami furcsa berendezéssel bele nézett majd visszaült a székbe, a fejemet pedig szabadon hagyta. Újra beszélni kezdet, amire anya valamiért dühösen reagált. Frusztráló volt tudni, hogy róla van szó, de mégse tudom, hogy miről is van pontosan szó. Még egy darabig néztem őket, ahogy szinte már veszekednek, majd az asztalra csaptam. Mindenki elhallgatott és rám nézett, elmosolyodtam és áthajolva a doktornő asztalán elvettem a jegyzettömböt és egy tollat előle. Visszaültem és elkezdtem írni.

„ Lehetőleg írásban kommunikáljanak, mert tudni szeretném, mi is van velem. Nagyon köszönöm.„

A jegyzettömböt az orvos kezébe nyomtam és vártam a reakcióját. Kicsit furának érezte a dolgot, de megtette, amit kértem tőle. Hosszú ideig írta a dolgokat. Egy idő után szinte megijedtem, hogy egy kész regényt kell elolvasnom. Hosszú percek után, de a jegyzettömb újra az én kezem között volt. Az a tény igaz, amit az orvosokról mondanak, miszerint, egy orvos se tud szépen írni.

„ Édesanyáddal éppen arról beszéltünk, hogy nem tenne túl jót visszamenni a régi közegbe. Egy hatalmas sokk ért, azért tetted, amit tettél és az lenne neked a legmegfelelőbb, ha egy kis időre bent maradnál a kórházba és feldolgoznád a tettedet és annak következményeit. A füledben megsérültek a porcok, ami miatt súlyosabb a sérülés, mint amilyenre számítottunk, de a fül regenerálódik. Még ha csak kis mértékben is, de van esély, hogy nem veszted el a hallásodat. Lehet évekbe telik, de ha a füled nem hagy cserben, akkor minimálisan hallani fogsz. Anyukád szerint nem kell bent maradnod, haza akar vinni. Ne felejtsd el Szofia ez a te döntésed. Nem muszáj haza menned, ha bent maradsz akkor egy hónapig bekerülsz a E épületbe ahol segítenek neked. Én ezt ajánlanám, de neked kell döntened, te tudod mennyire vagy kész szembenézni a világgal.”

Végre valaki akinek van véleménye. Tetszett, hogy nem értett egyet az anyámmal, bármit megtettem volna, hogy ne kelljen látnom őket. Régen megpróbáltam elszökni is, de kicsi voltam és nem tudtam volna mit kezdeni magammal. Most viszont ha bent maradok, nem jöhetnek még a közelembe se, ha én nem akarom látni őket. Nem is kell jobb, nem vágyom másra, mint egyedül lenni, amit így meg is tudok oldani, még ha csak egy rövidke hónapra is. Érte nyúltam a tollért és ráfirkantottam a válaszomat a lapra.

"Itt maradok!"

Trailer

El is készült a blog "előzetese" Barby jóvoltából. Még akkor készült el a videó mikor nem figyeltem oda rendesen ezért szeretnék bocsánatot kérni, hogy a süket szót használom benne. Nem akarok vele senkit se megbántani a jövőben odafigyelek rá. Tehát mikor meglátjátok az a szót, hogy süket kérlek gondolatban írjátok át siketre, mert úgy pontos. Még egyszer bocsánat, és remélem elnyeri a tetszéseteket.
Csók Angyal.

Prológus

Sziasztok. Meghoztam a blogom prológusát. A desinget ne nézzétek, mert még folyamatban van a tervezése, de már fel akartam tenni ezt a kis szösszenetet, hogy megtudjam, tetszik-e valakinek. Várom a visszajelzéseket, és mindenkinek köszönöm, aki benézz blogra. Csók Angyal.

Évek óta ez megy. Nap, mint nap. De minden nap egyre rosszabb. Keltél már apád hangjára? Nem arra gondolok, mikor kedvesen oda hajol hozzád, és azt mondja jó reggelt bogaram. Olyan nekem már évek óta nem volt. Nem is kívánok olyat, annyira nem vágyok nagyra. Komolyan, én már azzal is megelégednék, ha csend lenne reggel. Tényleg olyan nagy kérés ez? Hosszú ideje tűrtem. Én mindent megpróbáltam, beszéltem vele, kértem szépen, sírva üvöltöttem, hogy ne csinálja ezt, de mit sem ért ez én szavam az övé ellen. A következő kérdés, miért nem szóltál valakinek? Próbáltam. Kiskorú vagyok, ő a gyámom. Anyagi háttér megvan, iskolába járok és nem szenvedek hiányt semmiben. Elvileg.
Apa nem mindig volt ilyen. Sose vizsgáltatta ki magát, de utána olvastam. Egyszer olyan, mint egy vadállat, máskor pedig, mint egy szelíd kismacska. Ez a skizofrénia tünete. Nővérem volt az aki tudta szabályozni a dolgokat. Ha ő kiment és beszélt vele minden rendbe jött, mint egy fegyver tudtuk használni, a vadállat ellen. De elvégezte a gimnáziumot és kiment az államokba ösztöndíjjal. Attól a naptól kezdve, hogy felült a repülőre alig jön elő apám remélhetőleg eredeti énje.
Tegnapi napig bírtam a dolgokat. Nem volt négy óra mikor felkelt. A fejhallgatóm már a fejem mellé volt készítve, nem most volt az első ilyen hétvégém. Komásan tettem a fejemre a fejhallgatót és kapcsoltam be a zenét az mp3-on. Átlagos hangon szólt, ami nem volt olyan hangos, mint apám önsajnálata. Max erőre vettem és átfordultam a másik oldalamra. Hiába gondoltam a dalszövegre, vagy bármi másra, mégis az ő hangja visszhangzott a fejembe. "Itthon is folyton én vagyok a hibás, a munkába is." "Szerinted, milyen érzés látni, hogy ők milyen ruhákban járnak?" "A főnök folyamatosan terrorizál!" Felhúztam a lábaimat és magzat pózba próbáltam álomba ringatni magam. Jobbra-balra. Jobbra-balra. "Nem csináltok semmit!" Az ujjaimat tördeltem, majd a fejemre szorítottam a fejhallgatót, de mind hiába. "Mindent nekem kell csinálnom?" És eljött az idegösszeomlásom. Elhajítottam a mp3-at a szoba másik végébe. Körbe néztem és kerestem valami éles tárgyat, bármit amivel kiolthatom az életemet. Abban a pillanatban egy cérnadarabbal képes lettem volna megfojtani magam. Nem viccelek, csak a vágy lebegett a szemem előtt, hogy ha egyszer meghalok csend lesz. Síri csend. Vágyakoztam a csend iránt. Felálltam és körbe sétáltam a szobámban. Mindig rend volt a szobámban. Betti, mindig rászólt ha kint hagytam a ruhámat, vagy nem pakoltam el a könyveimet, de már nem tud rám szólni, én pedig túl lusta vagyok, hogy oda figyeljek az ilyenekre. Akkor rendetlenség volt, hogy már szinte rendnek számított, sajátos módján. A szennyes ruháim egy kupacba gyűrve hevertek az ágyam sarkába. Az íróasztalomon üres üdítős dobozok és papír fecnik hevertek, melytől már nem lehetett látni magát az asztalt. Találtam egy vajkenő kést, amit erősen a csuklómhoz szorítottam. Mély levegőt vettem és teljes erőmből meghúztam. Legalábbis azt hittem, hogy teljes erőmből. Nem, hogy nem ért eret a vágás, de el se vágta a kezem. A vágyat miszerint csendet akarok legyűrte a halál iránti félelmem. Na szép, ennyit a bátorságomról. Bemásztam Betti ágyába és a mellkasomhoz szorítottam a lábaimat. Már a csendben is az ő hangját hallottam, szinte láttam magam előtt, ahogy mutogatja a falon, hogy, mi, merre, hány méter. Elkapott a hányinger.
- Nem! Nem! Nem! Csendet akarok! - üvöltöttem, de az én hangom az övéhez képest elenyésző volt.
Le akartam szakítani a fülemet a helyemről, azt gondoltam, hogy ennél a süketség is jobb. A szemem a szekrény tetején álló vázára tévedt amiben papírrózsák voltak hurkapálcikára felszúrva. Nem gondolkoztam, csak cselekedtem. Megfogtam két rózsát és leszedtem őket a hurkapálcikákról. Szaporán lélegeztem, nem tudtam mit fogok érezni, de az egy kicsit megnyugtatott, hogy nem fogok meghalni, de mégse hallom soha többet ezeket a mondatokat. Két kezemmel a fülemhez érintettem a fadarabokat és egy gyors mozdulattal a lehető legnagyobb sérülést okoztam a fülemben. A fájdalom megtöltötte az egész fejemet. Sípolt és zengett az egész világ körülöttem. Eldobtam a pálcákat és a fülemre szorítottam a kezem. Térdre ereszkedtem és izzó homlokomat a padlóhoz nyomtam. Apró ujjaim közül, friss meleg vér folyt ki. Éreztem, hogy a szememből is kicsordult egy könnycsepp amit még sok másik követett. Mégis mi a francot csináltam? Utána már mindent más fényben láttam. Orbitális hülyének gondoltam magam, aki nem hall semmit. Nem sok esélyt láttam rá, hogy apa befogta a száját, tehát sikerült a merénylet. Megsüketítettem saját magam. A fájdalomtól alig tudtam felállni, de nagy nehezen sikerült a testemet a lábaim felé pakolni. Jobb kezemmel a székembe kapaszkodva indultam meg az ajtó felé. Bal kezemmel a fülemet szorítottam és igyekeztem nem arra gondolni, hogy valószínűleg most folyik végig a karomon a saját vérem.
Mind a ketten engem bámultak. Anya ájulás szélén járhatott, félre lökte apámat és hozzám sietett. Talán ez volt az első, hogy képes volt ellökni apát. Ez kellett, ahhoz, hogy a lábára tudjon állni. Még be is szóltam volna neki, ha a fejem nem akart volna szétrobbanni. Nagyon halkan hallottam, ahogy apának azt kiabálja hívjon mentőt. A szemébe néztem és annyit mondtam neki. Csend van.
A következő pillanatban már a kórházban voltam. Nem emlékeztem semmire, a mondat után. Hogy csak a sokk miatt, vagy sikerült el is ájulnom azt nem tudom.
Egy kórházi ágyon feküdtem. A fejem körbe tekerték valami gézzel. Viszonylag hamar összetettem a darabkákat. Fejemet a párnához szorítottam és igyekeztem jó dolgokra gondolni. Csak a fájdalomra tudtam gondolni, a fájdalomra, amit akkor éreztem. Most nem fájt semmim, szokatlanul jól voltam az eseményekhez képest.
Hosszú ideig csak bámultam a plafont, találtam egy igen érdekes repedést, amit hosszú percekig bámultam. Anya hajolt a fejem felé, ezzel eltakarva a repedésemet.
Rám mosolygott és megszólalt, de hiába, nem hallottam semmit se. Jobb kezemmel a fülemhez nyúltam. Megszólalhattam volna, de nem tudtam. A lelkem nem volt képes rá, ha megszólalok és nem hallom a saját hangom, teljesen megörülök.
Hát így vesztettem el a hallásomat és a hangomat is. Bele se gondoltam abba, hogy ezzel miket dobok el magamtól.